Forgetting and Remembering \/ Felejtés És Emlékezés

A magyar verzióhoz görgess lejjebb

Forgetting and Remembering – Or How I Climbed Back to the Wall


After climbing for five months last year, I’ve just come back from a four-month break. I injured my hand—not necessarily from climbing—but I wanted to take care of it. A lot has happened in my life: beautiful and challenging things, illnesses, and growth.
I’ve lost 3 kilograms (mostly muscle), which is a lot for this body type—both in appearance and strength.

Muscle memory remembers—or at least that’s what I thought. This, however, can make any restart dangerous because you might push yourself beyond what your body can currently handle.
Now I’m being extremely patient with it. For weeks, I prepared my ego to face how weak I would be. I climb, among other reasons, because it’s good for my body. So let’s climb in a way that’s actually good for it! Gently. Softly. No forcing. Pausing often.
“Turn your ambition into curiosity.”


Thorough warm-up.
A bit of releasing tension where necessary. Not much is needed; my body is quite relaxed now. I’ve let go of a lot of unnecessary tension in the past months.
Lots of gentle muscle activation. I need to wake the tissues up from their winter sleep. Slowly, building up from where I am right now.


I thought the technique wouldn’t be a problem. I was wrong!
Had I forgotten the little I’d picked up about the mindset of climbing?

As I tackle one beginner route after another, I feel that a bit of it is coming back. But mostly, I watch in amazement at how confused my nervous system is when faced with the tasks.


Meanwhile, I pay attention to the forces—always applying them gently, no sudden moves. I want to move beautifully, in harmony rather than with focus on performance. Not because it looks good, but because it protects me. (Of course, beauty is subjective—that’s a whole other topic...)


Then, after an hour and a half, I’ve run out of white routes. There’s no way but forward, so I jump onto a blue route that seems easier. Four months ago, I was using blue routes just for warm-up. Now it took me this much time to prepare for them.
And then, it happens—my nervous system really starts to work! I feel it—yes, this is something I recognize. I know this feeling of how the bodymind thinks.
It needed the challenge.


I no longer need to consciously monitor my strength; it flows naturally now—softly, effortlessly. It’s a dance.


I’ve always been okay with heights, but here, on the wall, I faced fear of it for the first time. And what that does to you! The way panic takes over: What if I fall? (Nothing, I know how to fall, but this isn’t a rational thing.) How much it can block your ability to see the next step... hold.


On my second blue route, I meet fear again. It floods my entire body. I have to come down. Even that feels hard. I’m completely frozen.
I lie under the wall. I rest. I let go.
I look at the route—my mind clears. I analyze, prepare, tune in. I know where the fear will come. I think through the possibilities, but in the end, I’ll only know what’s possible when I’m there. Provided I can stay clear and calm—that’s my main focus.


I start climbing up.
I reach “the point,” and the fear arrives. Breathe… It doesn’t overwhelm me. Clarity remains. I immediately see how close the solution is and how simple it actually is.

My body connects to the task.
I arrive.
Movements are born by themselves..
The past hour and a half were just the tuning in!
Now the real dance begins… on the wall.


My time is almost up… the sauna and everything else are waiting… but I savor this moment a little longer.
The bodymind has awakened. There’s flow. There’s life.


The sauna is easier. I didn’t take as long a break from that. My body could forget it too, but this time, it comes naturally. Instantly familiar. A bit of menthol crystals. Relaxation. And yet, still effort in some way. Silence. It all happens inside.
And a good conversation to top it off.


In the evening, some light stretching. Relaxation.


The next day and the day after, my body is grateful. It doesn’t hurt—on the contrary: Stronger, more Alive!


Felejtés és emlékezés – avagy hogyan másztam vissza a falra


A tavalyi öt hónapnyi mászás után négy hónap kihagyáson vagyok túl. Megsérült a kezem – nem egyértelműen a mászástól, de vigyázni akartam rá. Rengeteg dolog történt az életemben: szép és kihívásokkal teli események, betegségek és fejlődések.
Három kiló mínuszban vagyok (főként izomból), ami ennél az alkatnál rengeteg – látványra is, erőben meg aztán...

Az izommemória emlékszik – legalábbis ezt gondoltam. Ettől viszont veszélyes lehet minden újrakezdés, mert többet vállalhat az ember, mint amit a teste aktuálisan elbír.
Most extrém türelmes vagyok vele. Hetekig készítettem az egómat a szembesülésre azzal, hogy mennyire gyenge leszek. Azért mászom – többek között –, mert jó a testemnek. Hát akkor másszunk úgy, hogy tényleg jó legyen neki! Finoman. Puhán. Csak semmi erőszak. Meg-megpihenve.
„Turn your ambition into curiosity” – Az ambíciódat változtasd kíváncsisággá.


Alapos bemelegítés.
Pici blokkoldás ott, ahol szükséges. Nem kell sok, most elég laza a testem. Rengeteg felesleges feszültség távozott belőlem az elmúlt időszakban.
Sok-sok finom izomaktiválás. Fel kell ébreszteni a szöveteket a téli álmukból. Lassan, építkezve onnan, ahol éppen vagyok.


Azt hittem, a technikával nem lesz gond. Tévedtem!
Elfelejtettem azt a keveset is, amit a mászós gondolkodásból már felszedtem korábban? Ahogyan mászom egyre-másra a teljesen kezdő utakat, érzem, hogy valamicske visszajön ebből. De leginkább döbbenettel figyelem, mennyire értetlenül áll az idegrendszerem a feladatok előtt.


Közben figyelek az erőkre. Mindig finoman adagolva, semmi hirtelen mozdulat. Szépen akarok mozdulni, inkább harmonikusan, mint eredményesen. Nem azért, mert az jól néz ki, hanem mert megvéd. (Persze, kinek mi a szép – ez egy nagy téma...)


Aztán másfél óra után elfogytak a fehér utak, nincs más hátra, mint előre: uccu, fel egy könnyebbnek tűnő kékre! A kék pályákat négy hónapja már csak bemelegítésre használtam. Most ennyi idő kellett, hogy felkészüljek rájuk biztonságosan.
És akkor, ott elkezd dolgozni az idegrendszerem tényleg! Érzem, hogy igen, ehhez van valami közöm, ismerem az érzést, ahogyan gondolkodik a testelme. A bodymind.
Kellett neki a kihívás.


Az erőkre már nem kell figyelnem. Az már megy magától, puhán, erőfeszítésmentesen. Tánc.


Én, aki mindig is rendben voltam a magassággal, itt, a falon szembesültem először az ettől való félelemmel. És hogy ez mit tesz az emberrel! Ahogyan elural a para: mi lesz, ha leesek? (Semmi – tudok esni, de ez nem kognitív dolog.) Mennyire blokkolhatja a képességet meglátni, mi a következő lépés... fogás.


A második kék utamon találkozom a félelemmel újra. Elönti az egész testemet. Le kell jönnöm. Még ez is nehezemre esik. Teljesen beszűkülök.

Fekszem a fal alatt. Pihenek. Kiengedem.
Nézem az utat, már tisztább vagyok. Kielemzem, rákészülök, ráhangolódom. Tudom, hogy hol jön majd a félelem. Végiggondolom az eshetőségeket, de végül is úgyis csak ott fogom tudni, mi van, mit lehet. Feltéve, ha tiszta és nyugodt tudok maradni – ez az elsődleges fókusz.


Elindulok fölfelé.
Elérek „a pontra,” megérkezik a félelem is. Levegő... Nem terít le. Marad a tisztaság. Azonnal meglátom, milyen közel van a megoldás, és milyen egyszerű valójában.

Összekapcsolódik a testem a feladattal.
Megérkezem.
Születnek a mozdulatok maguktól.
Az elmúlt bő másfél óra csak a hangolódás volt!
Most kezdődik az igazi tánc... a falon.


Az időm mindjárt lejár... vár a szauna, majd a minden más dolog... de most még egy picit kiélvezem.
Felébredt a testelme. Áramlás van. Élet van.


A szauna már könnyebb menet. Abból nem volt annyi kihagyás. Azt is el tudja felejteni a testem, de most megy. Otthonos rögtön. Egy kis mentakristály. Ellazulás. Közben mégis terhelés is. Csönd. Belül történik.
Majd még egy jó beszélgetés is jut.


Este egy kicsi átmozgatás. Lazítás.


Másnap és harmadnap a testem hálás. Nem fáj, sőt: erősebb, élőbb!

Regős Ilona…

... I am dancer a movement coach and hands on practicioner. I help people to eleminate pain in the body. I research somatic ways to reach effortless movement. You can read my blog and find out more about my work here, on my website...

Contact / Kapcsolat

+3620 2100 486

Hungary Budapest 1121 Mártonlak utca 13

ilona@regosilona.hu

Contact / Kapcsolat

+3620 2100 486

Hungary Budapest 1121 Mártonlak utca 13

ilona@regosilona.hu